Hírek

| 2000 | 2001 | 2004 | 2005 | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 | 2020 | 2021 | 2022 | 2023 | 2024 |

László Ferenc születésnapja alkalmából

az ünnepelttől kapott írások

[Ezt a két írást magától az ünnepelttől kaptam. Az első leírás munkásságáról ejt néhány szót. A második egy baráti köszöntő Székely Andrástól.]

Vikárius László: Akinek nem térkép ama táj…

László Ferenc: Bartók markában
Tanulmányok és cikkek (1981–2005)
Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2006

Mit talált Bartók a Székelyföldön? Először is nagy szegénységet, váratlanul rossz szállási és étkezési lehetőségeket, s egy küzdelmesen élő, nehezen szóra bírható népet, amelyet mindazáltal megszeretett. Másrészt: egy népzenei tündérországot. Olyan magyar népi dallamokat, amilyeneket eladdig művelt zenész nem hallott, vagy ha hallott is nem vett észre. „Megtaláltam a székely népdaltípusokat, a miről nem hittem, hogy léteznek” – írta [1907] augusztus 17-én barátnőjének, Freund Etelkának. […] Amint hazaért, Bartók egy zongoraminiatűrben állított örök emléket a Székelyföldnek. Mindenki ismeri: Este a székelyeknél. A darab két tematikus anyaga a régi stílusú pentaton dallamok két mozgástípusát példázza: a parlando rubatót és a tempo giustót. […] Az ellentétes dallamok közös nevezője az é''-d''-h'-á'-g'-é' félhangnélküli pentatónia, Bartók meggyőződése szerint a magyarság megkülönböztető zenei névjegye. […]

1909 új, nem kevésbé korszakos felfedezés éve volt Bartók életrajzában. […] a Fekete- Körös felső szakaszának a színromán falvaiban Bartók egy ugyancsak ősi és ismeretlen, eredeti és rendkívül értékes, a magyar népzene régi rétegéhez képest merőben más népzenei klasszicizmusra lelt. […] A zeneszerző Bartók ennek a népi klasszicizmusnak is egy zongoraminiatűr képében emelt azonnal emléket. A címe Román népdal. Az op. 9/b jelzettel kiadott Vázlatok ötödik darabja. A népzenei eredeti egy háromsoros, parlando rubato előadású, alkalomhoz nem kötött lírai dal, a gyalányi lányok énekelték Bartóknak, aki mindazokat a stíluselemeket megtalálta benne, amelyeket utóbb a bihari román népzene ősi rétegének sajátjaiként írt le. Leginkább a g alaphangú f'-g'-h'-c''-d'' pentatónia eredeti szépsége ragadhatta meg, amelyben nemcsak félhanglépés van, de a bővített kvárt lépés is előfordulhat. A népdalnak azt a változatát dolgozta fel, amelyet a terepen jegyzett le. Utóbb, amikor a lejegyzést a fonogram alapján pontosította, kiderült, hogy a dallam díszítései további hangmagasságokat is tartalmaznak: a g’ és a h' között á'-t, a d'' fölött esz''-t is. Így a helyszíni lejegyzés f'-g'-h'-c''-d'' ötfokúsága úgyszólván szemünk láttára, azaz fülünk hallatára egészül ki ebben a dallamban f'-g'-a'-h'-c''-d''-esz'' hétfogkúsággá, amit ma – Lendvai Ernő nyomán – általában akusztikusnak nevezünk, ami Bárdos Lajos szavával a heptatonia secunda vagy ahogyan másutt írja: a természeti skála. […] A hétfokú de nem diatonikus módusz, amelynek alaphangja fölött bővített kvárt és kisszeptim hangzik el: ez volt a folklorista és a zeneszerző Bartók legértékesebb felfedezése az Úr 1909. esztendejében.

(„Bartók Erdélye – Erdély Bartókja”, 157–159.)

A táj és nép, melyet Bartók „felfedezett”, s mely oly otthonosan ismerős a szerzőnek: Erdély. Számára nem térkép, és nem könyvből tanult ismeret. Ezért tudja egyik filmkritikájában („Gyökér és talaj” – Gál István–Várbíró Judit–Kovács Sándor címében is már „megrendítő” jelképű Gyökerekjéről van szó) észrevenni annyi művészi szépség között a néprajzilag nem együvé tartozó tárgyakat az egyik szobabelsőben. De még azt is meghallja, hogy hamisan cseng a Bartókot megszemélyesítő színészi hang: „aki ismeri Bartók fénytelen-dísztelen hanghordozását, túl szépnek s akként már-már hamisnak találja szavai színészi megszólaltatását.” (219.)

László Ferenc Erdély Bartók világában betöltött szerepét pontosan és éleslátóan határozza meg: az egyszerre jelentette a zeneszerző számára a régi magyarság zenei stílusának és az archaikus románság muzsikájának otthonát. (A szerző, mint a mottóban látható, elgondolkodtató szóhasználattal mindkét esetben zenei „klasszicizmus”-ról beszél.) Ahogy egyik írása („Bartók Béla és a Kelet”) olyan meggyőzően bizonyítja, ez – Erdély – volt Bartók „Kelet”-je is. Hogy milyen döntő szerepet játszik e fontos kulturális érintkezési zónában László Ferenc immár több évtizedes kutatói, „Bartók nyomolvasói” (170.) munkássága, azon mérhetjük le leginkább, ha fölismerjük, mennyire hiányzik – többek igyekezete ellenére is – egy hasonló szerepet betöltő személyiség és mű Bartók gyűjtéseinek és zenéje paraszti stílusmintáinak másik – északi – határterületén. A magyarul, románul és németül író szerző Bartókról szóló eddigi munkái, melyeknek teljes bibliográfiáját is tartalmazza új kötete, eleinte főként helytörténeti és életrajzi kérdésekből indult ki. Nemrégiben megjelent legújabb román nyelvű összefoglaló monográfiája Bartók és az erdélyi–bánáti román népzene kiemelkedő szaktekintélyévé avatja (Béla Bartók µi muzica popularS a românilor din Banat µi Transilvania, 2003). A most megjelent írásgyűjtemény korábbi magyar nyelvű tanulmánykötetének (Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok, 1980) folytatásaként 1981 és 2005 között publikált írásokból válogat.

Az összesen 37 rövidebb–hosszabb írást tartalmazó új kötet éppen sokféleségében érdekes. Műfajilag találhatunk benne tudományos dolgozatot és esszé jellegű írást éppúgy, mint nyomtatásban első ízben megjelenő ünnepi beszédet, könyv és filmkritikát. Noha a publicisztikának nevezhető írások dominálnak a kötetben, az ezekben „elhintett” tudományos ismeret s a szigorúan tudományos dolgozatok „olvasmányos” jellege egységessé teszi a kötetet. Bár a szerző, mint az olvasóhoz intézett bevezetőjében olvassuk, előre tartott tőle, hogy „elegyes” jellegét a majdani kritikusok bírálhatják, a magam részéről ezt nem tenném. Mégpedig azért nem, mert gyakran éppen a nagyközönségnek szánt megszólalások, s különösen a kritikák nyújtják számtalan helyreigazító észrevételeikkel a legtöbbet és a legközvetlenebbül a szerző bőséges tárgyismeretéből. Bartók és román barátja, Ioan BuµiŞia gimnáziumi tanár kapcsolatáról, valamint a vasgárdistává vált, utóbb meghurcolt BuµiŞia későbbi sorsáról egyenesen forrásértékű információkat tartalmaz Fancsali János könyvét ismertető, alapos bírálata („»Habent sua fata epistulae«. Bartók-levelek a történelem sodrában”).

Ha valamit mégis kifogásolok a kötet összeállításán, az az, hogy az írások nincsenek elég áttekinthetően csoportosítva. Talán mégis helyesebb lett volna fejezetekre osztva közölni őket. Ugyan ki fogja sejteni, hogy az „Orosz gróf Finnországban” – egyébként ugyancsak kitűnő érzékkel emelve ki az egyik legfontosabb gondolatot Bartók családi leveleinek több mint 600 oldalas kötetéből (lásd Bartók 1916. december 25-én kelt levelét) – egy könyvrecenzió? Elismerem, a Tallián Tibor 1981-es Bartók-életrajzáról készült könyvbírálat, a „Nemzedékváltás a Bartókéletrajzírásban” viszonylag jól elválasztja a többi – egyébként ugyancsak „elegyes” – írástól a könyv- és filmkritikák sorát, de mégis jobb lett volna itt új fejezetet nyitni – amint ez a szerző egységesebb anyagú 1980-as köteténél is megtörtént. A többi írás között pedig érdemes lett volna kialakítani valamilyen műfaji vagy még inkább tematikai rendet.

Mindez nem jelenti azt, hogy általában ne volna értelmes rend az írások egymásutánjában. Szépen összekapcsolódik például a szerző egyik különösen kedves és fontos témájáról, a Cantata profanáról és általában a kolindákról készült, értékes új adalékokat tartalmazó két írás. Több alapvető tanulmánnyal a háta mögött, köztük a Cantata keletkezéstörténetéhez meghatározó jelentőségű kutatásait összegző terjedelmes tudományos dolgozat („A Cantata profana keletkezéstörténetéhez”) után válnak most hozzáférhetővé újabb írásai. Az egyik („Bartók és a szarvasok”) mesterien mutat rá arra, miként azonosult Bartók a Cantatában feldolgozott kolindaszöveggel. Miként vált mintegy saját alkotásává a ballada többek között azáltal, hogy a népi eredetitől idegen módon ruházta fel, gazdagította költői jelzőkkel (kilenc szép szál fiú, karcsú szarvasok, szép híd, tiszta forrás, stb.). A „szép híd” példájánál, mint ismeretes, a teljes kép, maga a „híd” is Bartók leleménye. Talán valóban félrehallásból eredt, de utóbb egészen biztosan tudatosan tartotta meg szövegkönyvében, míg a kolindaszövegek sajtó alá rendezésekor helyesbítette a téves olvasatot (punte: 'híd' helyett p'unde: 'ahol'). A másik („Bartók és a román kolindák”) az újabb román népzenetudományi kutatások fényében kritikusan értékeli Bartóknak a kolindamonográfiával elvégzett úttörô munkáját.

Ugyancsak Bartók kolinda-kutatásaihoz kapcsolódik a kötet egyik legizgalmasabb nyomozásáról számot adó esszé, „»Gheorghe Alexici« és fia, »Alexits György«? Egy Bartók-adalék és háttérrajza”. Megszokhattuk a zenetudományban, hogy a régi korok mestereinek beazonosítása gyakran milyen nehéz, s mennyi tévedés lehetséges: Josquin des Prez életrajzát ismételten újra kellett írniuk a kutatóknak az utolsó másfél évtizedben megcáfolt vagy helyesbített névazonosítások miatt. Ciconia életrajzának pedig korábban részét képezte apja néhány életrajzi adata. Meglepetés azonban, hogy ennyire közeli múltban is megtörténhet efféle személycsere. Néhány újabban megismert dokumentum, mindenekelőtt a folklorista apa, Gheorghe Alexici egyik levele világossá teszi, hogy nem ő, hanem a Budapesten élő matematikus fia, Alexits György, ki apja halála után Bartóknak rendszeres segítője volt román szövegfilológiai kérdésekben, publikált Bartókkal vitázó s a Bartókot később támadó Coriolan Petranu számára érveket szolgáltató tanulmányt a népzenei kölcsönhatásokról.

Bartók és Erdély témája – ha a tematikus csoportosítást részeltetnénk előnyben – mindenképp külön fejezetet érdemelt volna, annyi – és olyan fontos – írás szól róla. Bár másfelől – érthető módon – szinte a teljes kötet tulajdonképpeni főtémája ez, s ha a szerző kötete címét nem saját magáról fogalmazta volna meg – mint a bevezetôben maga is elismeri –, akkor már címében is utalhatott volna erre a központi, s nem csupán az ő számára, de Bartók szempontjából is kiemelendő jelentőségű témára. A címet persze talán úgy értelmezzük helyesen, ha a saját hazájába, vagyis nem egy budapesti, hanem egy elsősorban kolozsvári-erdélyi szellemi környezetbe helyezzük, s az ismert közíró Bartók melletti elkötelezettségének megnyilvánulását látjuk benne.

Az, hogy az írások sora gyakran egyenesen alkalmi jellegű megnyilatkozások közé rejtve közöl kifejezetten primer kutatási eredményeket bemutató tudományos dolgozatokat, az innen nézve már elismerésre méltó ráadásnak fog tűnni. A tudományos dolgozatok közé tartozik a kötet elején álló, több esetben is Somfai Lászlónak ajánlott írások többsége. Témáik az előkészületben lévő Bartók kritikai összkiadás dalokat – német és magyar nyelvű műdalokat (Lied) – tartalmazó kötet gondozása során fogalmazódtak meg. Kiemelt szerep jut ezek közt a dalok gondos szövegvizsgálatának, köztük is a fiatalkori dalciklusok közé tartozó – ma már egy Bónis Ferenc által közreadott fakszimile kiadásban hozzáférhető –, erősen schumanni Liebeslieder ciklussal kapcsolatos vizsgálódásnak („Bartók és dalszövegei”). Több kutató eredményeit kiegészítve immár véglegesen sikerül tisztázni a felhasznált versek költőinek kilétét. De tudományosan meggyőző az a tétele is, mely szerint nem kell elveszett műveket keresnünk a levelekben említett korai „magyar dalok”-ban, hanem nyugodtan azonosíthatjuk ezeket az ismert s talán valóban csak 1903-ban – nem pedig 1902-ben – komponált Pósa dalokkal („Bartók »sovén« elragadtatása 1903-ban. »Pósa-dalok« = »Elza-dalok«”).

A bánsági gyűjtésről szóló dolgozat – még inkább kisebb cikkek közé vegyítve – ugyancsak izgalmas tudományos föltáró munkáról ad számot. A cím – „Bihar és Máramaros között, Bartók Béla bánsági gyűjtése” – kronológiai és még inkább kutatói-koncepcionális elhelyezkedését jelöli ki nem is annyira a bánsági gyűjtésnek, mint inkább egy, a szakirodalomban nem ismert, de Bartók által a tízes évek elején tervezett, meg nem valósult tájmonográfiának. Gondos filológiai munka tette lehetővé, hogy a budapesti Bartók Archívumban őrzött román népzenei támlapok (dallamtisztázatok) némelyikén fölfedezhető, utóbb kihúzott régi rendszámsor segítségével jelentős részben beazonosítsa a kiadásra szánt, talán összeállított, de elveszett kötet tartalmát és belső beosztását, mely módszertani hidat ver Bartók első (tudományos úttörése mellett is „zsengé”-nek tekinthető) kötete, a Biharmonográfia és az ezt követő (már mesteri) Máramaros-kötet között.

László Ferenc írásai gyakran apró, jelentéktelennek tűnő adatok ismertetéséből indulnak ki. Céljuk olykor egy-egy helyi jelentőségű téma (például Bartók-emlékek Temesvárt vagy Brassóban) vizsgálata, gyakran azonban általános érvényű, az életrajz kutatóját alapvetően érdeklô kérdéseket feszeget. Ilyen fontos téma Bartók származásának kérdése, mely több írásban – hol kidolgozottabban, hol utalásszerűen, hol hangsúlyosan, hol csupán megemlítve – jelenik meg. Egy helyütt („Bartók Béla és a közép-európai integráció”) így foglalja össze a kérdést: Bartók Béla a magyar nyelvterület déli határvidékén született, egy románok, németek, szerbek és magyarok lakta nagyközségben. Szülőhelye mintha kicsiben ábrázolta volna a latin, germán és szláv többségű Európát s benne a magyarságot.

Ereiben szláv és germán vér is folyt, amennyiben nyolc dédszülője közül három bunyevác volt, három német és csak kettô magyar. Elkötelezett magyarsága tehát nem beleszületés, hanem neveltetés és választás, döntés eredménye volt. Azért is volt annyira szilárd, kikezdhetetlen. (180.)

Legbővebben a Kárpáti Jánosnak ajánlott, igen fontos megállapításokat tartalmazó, „A nemzeti jelleg változásai Bartók alkotásában” című tanulmányban fejti ki – Dille családfakutatásai és további családtörténeti adatok nyomán – Bartók származásának képletét és tanulságait. Alaposságára jellemző, hogy fölfigyel egy olyan alapszöveg, mint Bartók több változatban megfogalmazott Önéletrajza egy kihúzott szövegrészletére, mely szerint édesanyja „eine deutsche Pressburgerin”, vagyis pozsonyi német nô volt. (Az „adat” a kéziraton két különbözô, egyaránt kihúzott megfogalmazásban is megjelenik.) A magyarok és szomszéd népek összetartozásának különösen szép kifejezését látja az 1. rapszódia egymás mellé került elsô két témájában. Az elsô: erdélyi román hegedűstől való felvétel; a második, különben először Somfai László által a kéziratos lejegyzésekből beazonosított „Árvátfalvi kesergő” pedig magyar népdal hegedűváltozata. Igaz, bár László Ferenc nem említi, a Vikár által fonográfra vett előadás Balog János játékát örökítette meg, ki valószínűleg falusi cigány hegedűs volt, s így az összefonódottságnak akár még szebb példáját is láthatjuk benne. Fontosabb ennél, hogy a példa bemutatásának a szerző személye, aki nemcsak kutatja és vizsgálja a „szomszédnépi” együttélést, hanem egyúttal részese is annak, sajátos hitelességet kölcsönöz.

Aki elolvassa az 1990-ben írott, egy, a román hatóság miatt meghiúsult Cantata-filmről (is) szóló, egy népzenei gyűjtőúton kelt Bartók-levélbôl idéző „»Ó Libánfalva és Hodák!«” című írását, meg fogja érteni, miért „nem ereszti” őt Bartók – ahogy a kötet eredeti címében szerepelt volna –, s miért nagy, fontos és tiszteletre méltó dolog, hogy nem ereszti. Miután pontos adatokkal értékeli Bartók 1914. áprilisi Maros megyei gyűjtőútjának eredményeit, így ír: „E Maros megyei gyűjtőhelyek közül kettőről olvastam a közelmúlt hazai [vagyis: romániai] sajtójában: Libánfalváról és Görgényhodákról. Onnan hozták le különbuszokkal Marosvásárhelyre a román parasztokat, hogy úgymond megvédjék az ő Erdélyüket a helyi és a külhoni magyarok ádáz agressziója ellen. Nem kell mondanom, mennyire fájt minden hír, amit azokban a véres napokban olvastam, hiszen azok a hírek mindenkinek fájtak, aki csak emberhez méltóan érez és gondolkozik ebben az országban – és sikerült nem beugrania a félretájékoztatásnak. Amiatt éreztem külön, lényem legmélyéig hatoló fájdalmat, hogy a sötét erôk, amelyek a marosvásáhelyi belháborút szították, éppen onnan, a Cantata profana forrásvidékéről hoztak céljaiknak megfelelôen elvakított harcosokat.” (168.)

Bartók pedig nem ereszti, mert ő az ottaniaknak „pajzsa is”, mint mindjárt a következő írás, a nagyszentmiklósi Bartók-szobor leleplezésekor, 1993-ban magyarul és románul elhangzott ünnepi beszéd mondja: „Mert nekünk nemcsak nemzeti kincsünk és büszkeségünk Bartók Béla. Pajzsunk is! Amikor fejünkre olvassák a történelmi magyar dölyföt, fölmenőink birodalmi fennhéjázását, nincs történelmi érvünk, mely hatásosabban védelmezne, mint a Bartókra való hivatkozás: nézzétek, feleink, mit tett értetek és kölcsönös egyetértésünkért e próféta-lelkű szellemóriás, amikor még a ti fölmenőitek voltak Magyarország nemzeti kisebbsége, nem mi a tiétek!” (173.)

Így értjük meg, miért nem engedhető meg László Ferenc számára a tudós előkelő, személytelen visszahúzódásának luxusa, miért válik közíróvá zenetudósként, s miként szolgálhatja gondos filológiai, történeti megalapozású tudományos kutatómunkájával szinte közvetlen kézzelfoghatósággal a közéletet.

Születésnapi levél
László Ferenc 70 éves

Ferencem!

Barátságot nem deklarálni szokás, hanem megélni. Olykor azonban mégis menthetetlenül sort kell keríteni az előbbire: olyankor, amikor a hozzánk közel álló személy kerek születésnapja alkalmából nyilvános fórumon lehetőség adódik jókívánságaink kinyilvánítására. Mert hát május nyolcadikán Te is eléred a hetvenéves, ezt a köszöntésre inspiráló, bár ma már annyira magasnak nem számító kort, és ezzel belépsz a bölcsnek mondott vagy tartott periódusba, éveid számával is hitelesítve jellemedhez jól illő, a hitszónok-teológus édesapád örökül hagyta tűnődő és tűnődésre késztető természetedet.

Az ilyen évforduló a jókívánságok átnyújtása mellett az érdemek felsorakoztatására is kiváló alkalom volna. Erre azonban éppen a közelmúltban került sor: Farkas Zoltán remekbeszabott laudációja ugyanezeken a hasábokon jelent meg, amikor a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete nagydíjával jutalmazta műfaji és földrajzi határokon átívelő tevékenységedet.

Barátságunkat sok évtizeddel ezelőtt éppen ez a sokoldalú és sokarcú alkotói munkásságod alapozta meg, a román és a magyar sajtó orgánumaiban napvilágot látott zenetudományi, zenepolitikai, társadalmi írásaid, recenzióid és cikkeid keltették fel érdeklődésemet, és már rövid idő után a mindenféle nehézség ellenére létrejött személyes találkozások sokszínű, gazdag eszmecseréi léptek hivatalos együttműködésünk mellé (vagy helyébe), nemsokára rá családostul is összemelegedtünk. Összemelegedtünk, bár a politikai viszonyok csaknem évtizedeken át lehetetlenné tették, hogy egyszerre élvezhessük, Ilsével együtt, mindkettőtök társaságát.

Közben csak csodáltam fáradhatatlan munkálkodásodat, szüntelen Kolozsvár–Bukarest–Kolozsvár közötti tanári ingázásod mellett is bőséggel születő és mindig példaszerűen szépen és pontosan fogalmazott írásaid gazdagságát, amely írások felváltva tártak fel mozarti formai kérdéseket, fogalmaztak meg a nemzetiségi létet és a nemzetek együttélését tárgyaló fontos gondolatokat, nyelvhelyességi problémákat, és érintettek ezek mellett vagy talán mindezek előtt vissza-visszatérő (variált) rondótémaként Bartók-kérdéseket: Bartók romániai recepciójának új meg új adatait hoztad napvilágra, a fiatal Bartók dalainak szövegfilológiáját vizsgáltad, hangrendszeri kérdéseket, Bartók kapcsolatait romániai barátokkal, kutatásainak partnereivel, koncertjeinek közreműködőivel, máskor olyan messzire mutató Bartók-filológiai eredményeidet tetted közzé, mint amelyikre Farkas Zoli is hivatkozik laudációja élén: hogy hogyan is került a „szép híd” a Cantata Profanába.

Az egész Kelet-Európát felforgató változások alaposan átalakították életedet. Az utazgató bukaresti docens helyett szülővárosod zenefőiskolájának köztiszteletben álló professzora lettél, jeles vendége európai zenetudományi konferenciáknak, jutalmazottja román, magyar és osztrák kitüntetéseknek. Megérdemelted. A sok tanítás mellett – a kamarazene-hallgatókon kívül egyre gyakrabban csatlakoznak munkájukat tanári vezetésedre, „doktorvater”-i irányításodra bízó doktorandusz-hallgatók – semmivel sem csökkent irodalmi termésed munkatempója sem, holott tevékenységedet az utóbbi években súlyosan veszélyezteti egészséged rosszabbra fordult állapota. De a betegség ellen is tiszteletreméltó önuralommal, olykor a gyógyulást bizonyosan segítő humorral és hál'istennek eredményesen veszed fel, kitűnőnek bizonyuló orvosaidnak köszönhetően, a harcot.

Sokoldalú és értékes zenei, zeneirodalmi munkásságodat barátként és kollégaként figyelem, és őszintén, mélyen tisztelem. Számomra azonban szubjektíve talán mégis egy különösen kedves, 1999-ből származó, napilap-hasábokon felbukkant, majd persze a lap archívumába süllyedt publicisztikai írásod a legfontosabb. Legszívesebben az egészet idézném, de elbillenne tőle születésnapi köszöntőm egyensúlya, így csak három bekezdést ragadok ki az annak idején a Népszabadságban megjelent írásból.

Számomra Hága a világegyetem fővárosa, Dániel, azaz Dani okán, aki háromnegyed három éves legényke, első unokám, engem Bapónak szólít és néhány hónapja hágai lakos. Anyja az egyetlen ember városszerte, aki magyarul beszél vele, [máltai származású] amerikai apjával angolul értekezik, német nagyanyjával és dédanyjával – akik most, akárcsak én, a ház vendégei – németül, óvodástársaival nap mint nap hollandul. Agykérgének apró tekervényein versenyt futnak a nyelvek, és én most egy kicsit azért is vagyok Hágában, hogy ebben a kockázatos versenyben a magyart serkentsem, támogassam. […]

Kétségtelen, előnyös dolog amerikainak, az immár egyetlen világhatalom fiának lenni (Dani az, hathetes kora óta USA-útlevéllel járja a világot!), de mennyivel nemesebb dolog lehet az, ha valaki máltai: egy kicsiny és évezredek óta veszélyeztetett, annyi nagyhatalmi elnyomást túlélő nemzet tagja! Amikor 1964-ben Málta elnyerte végre függetlenségét, hol volt már Fönícia, Karthágó, Bizánc meg a Római Birodalom! A Johannita Lovagrend is rég megszűnt volt katonai hatalom lenni, a Brit Birodalom is Brit Nemzetközösséggé szelídült! Hatalmas nemzet a máltai, büszke vagyok, hogy összerokonodtam vele!

Lehet, hogy a mi Daninkat is elsodorja egyszer az amerikaiak világhatalmi öntudata. De szeretném, hogy akárhol ver is majd gyökeret, ne csak az angolul bekopogtatókat, magyar és német (és holland) vendégeit tudja majd anyanyelvi szintű fészekmeleggel fogadni, hanem apai fölmenőinek nemzetségét is.

„Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér” – olvassuk Babitsnál, egyetértőleg. A nagy kérdés, amelyet Danink zsenge élete fölvet: lehet-e az ember „igazán és mélyen önmaga”, ha személyiségének földrajzi, nemzeti és nyelvi gyökerei annyira szerteágaznak, mint az övéi? „Azért vagyunk a világon, hogy mindenütt otthon legyünk benne”?

Bartók-tanulmányok ide, Mozart-dolgozatok, zenei publicisztika, zenetudomány, nyelvészet oda, számomra barátságunk legértékesebb ajándéka az az országokat és népeket, nemzeteket, fajtákat és vallásokat átölelő tolerancia, amely a hosszú évek alatt mindvégig barátságunk „Leitmotiv”-ja maradt.

Sokkal jobb egészséget, sok erőt kívánok hosszú évekre

Szeretettel: Andris

Németh Ákos Ferenc
(2007. május 12.)

Nyomatótbarát verzió