Hírek

| 2000 | 2001 | 2004 | 2005 | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 | 2020 | 2021 | 2022 | 2023 | 2024 |

Újabb cikkek Vidovszky Erzsike néniről

Újabb cikkek Vidovszky Erzsike néniről a Szabadság c. kolozsvári lapban

László V. Ferenc (nekem csak Feri bácsi) két újabb cikket is publikált Vidovszky Erzsike néniről és Gáll Ernőről a fent említett újságban. Ezek a cikkek szintén olvashatóak a http://www.hhrf.org/szabadság címen. Itt elolvasható mind a két cikk:

V. E. és a szeku második veresége

(3. old.)

Köszönöm Papp József Andrásnak, hogy felelevenítette nagynéném, néhai Vidovszky Erzsébet emlékét, és megvilágított egy életrajzi helyzetet, amelyet az ő tanúságtétele nélkül mindörökké hibásan értelmeztünk volna. (Aki nemet mert mondani a Szekuritáténak. Szabadság, 2000.05.05.)

Birtokomban van egy másolat V. E. A börtön és előzményei - és ami utánuk történt című emlékiratából. Megrendítő olvasmány! A család nem döntött még kiadása felől. Én sem szorgalmazom, mivel a kézirat, sajnos, csonka. Bevezető bekezdésében többek közt ez áll: „A három időszak: a börtön előtti nyomozás, mondhatnám üldözés ideje, maguk a börtönidők, és ami utánuk következett. Hát e három közül a legutóbbi volt a legnehezebb.” A kézirat azonban megszakad bizonyos zsilavai életképek ecsetelésénél, így sajnos, hallgat az 1951. június 22-én bekövetkezett szabadulás és „a legnehezebb” felől. Épp az hiányzik belőle, ami V. E.-t írásra ösztönözte.

Ami a letartóztatás előzményeit illeti, V. E. leírja, hogy hogyan puhították már jó előre. Rendkívül jó munkaerő volt: nyelveket tudó tökéletesen gyors- és gépíró, közgazdasági tanulmányokat végzett, munkaszerető és felelősségtudó hivatalnoknő, aki jobb időkben csupa nagyemberek mellett dolgozott. A hivatalnoki hierarchia csúcsára a negyvenes évek vége felé, Takáts Lajos kisebbségügyi miniszter kabinetfőnökeként jutott fel; egyidejűleg a Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezeténél is dolgozott. A minisztériumból hirtelen lemondással távozott, miután egyértelmű jelét vette, hogy „baj lesz” vele. Hazajött Kolozsvárra, ahol rövid ideig az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél volt Jakó Zsigmond, Venczel József és más tudományos kiválóságok munkatársa. Az EME felszámolása után azonban akárhol talált magának bárminő szerény munkát, rövidesen kirúgták. Káderokokból. Hogy éreztessék vele ellenség mivoltát és kiszolgáltatottságát, a rendszer teljhatalmát. Ilyen előzmények után tartóztatták le 1950 áprilisában, azzal a szándékkal, hogy koronatanút csinálnak belőle számos kiváló közéleti férfiú ellen, akikről sokat tudott, és akik részint már börtönben ültek, részint pedig csak idő kérdése volt letartóztatásuk. Fogvatartóinak csalódniuk kellett. V. E. beszélt, de nem mondott semmi olyant, amit vártak Tőle. Szilárdsága a vallatókat is meglepte, és a szó bizonyos értelmében lefegyverezte. V. E. bebizonyította, hogy a leggyakorlottabb kihallgatóknak is ellent lehet állni, ha az ember akarata és erkölcsi érzéke erős. Mivel senki ellen nem tudtak belőle a legkevésbé is kompromittáló vallomást kicsikarni, lemondtak róla, és tizennégy havi szabadságfosztás után hazaengedték. Visszakerülhetett utolsó munkahelyére, a Menajulba. Akkoriban sokan féltek a börtönjártak társaságától, nem ok nélkül, mert a káderesek bizony följegyezték ki-ki személyi lapjára, ha megtudták, hogy osztályidegennel, vagy pláne „az ellenséggel” rokonszenvez. V. E. egy jelesen barátkozó természetű, társaságszerető ember volt. Rettenetesen bántotta, hogy egyesek elfordulnak tőle, s hogy igen könnyen kárára lehet azoknak, akikhez kedves szeretne lenni. Emlékiratának rejtélyes, „a legutóbbi volt a legnehezebb” passzusát mi úgy értelmeztük, hogy az emberi kapcsolatoknak ezt a megromlását viselte oly nehezen. Most egykori főnöke a Menajulban, Papp József András megírta, hogy ennél jóval súlyosabb gondok is gyötörték a börtön után. A kolozsvári szeku ismét rászállt, és rendszeresen kihallgatta munkahelyi kollégái felől. Be akarták szervezni besúgónak, sőt provokatőrnek. A kihallgatások napján mindig sportosan felöltözve, bakancsosan jelent meg az irodában, ahonnan egyenesen „oda” kellett mennie, jelezve, hogy tudja, könnyen bizonyulhat a kihallgatás egy újabb letartóztatás előjátékának. Így a gyárban is lehetett tudni, hogy mikor megy „gyomrozásra”. Sikerült senkiről sem mondania olyasmit, amit a szeku felhasználhatott volna az illető ellen. Egy idő múltával pedig áthelyeztette magát a Menajultól, ahol a tervosztályon felelős munkaköre volt, egy sokkal szerényebb gépírónői állásba, csak hogy ne faggathassák tovább kollégái felől. Nem is zaklatták többet. A szeku másodszor is lemondott róla. 1956 októberében, amikor váratlanul útlevelet kapott és kiutazhatott Magyarországra, látogatóba fivéréhez (akinek viszont 1945 után nem volt szabad Romániába beutaznia), én kísértem ki V. E.-t a kora reggeli vonathoz. Miután letelepedési engedélyt kapott, majd remek, képességeihez méltó munkahelyhez jutott Budapesten, és férjhez ment egy fiatalkori, dési barátjához, sokszor dicsért meg tréfásan: „Mondhatom, jól kikísértél akkor a vonathoz!” Boldog volt. Nyugdíjasként, nyolcvan fölött is, úgyszólván haláláig dolgozott. Legutóbb régi magyar nemesi családok gót betűs német levelezését gépelte az Állami Levéltárnak.

Mint V. E. unokaöccse, sosem lehetek elég hálás Papp József Andrásnak, aki azokban a szörnyű időkben nemcsak megértő munkahelyi főnöke, hanem bölcs barátja, lelki támasza is volt, s most oly szépen tanúskodott róla a Szabadságban.

László V. Ferenc

Angyalt siratok

(3. old.)

Idős ember vagyok magam is, amúgy halálra kész. Meglepett, sőt, megdöbbentett, mekkorát zokogtam Gáll Ernő halála hírére. Mintha testvéremet veszítettem volna el.

Holott nem volt testvérem. Amikor én úrfi voltam - egy nagy jövőjű református hittudós és lelkész, közíró és politikus, 1941 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő kisfia -, Ő „a Komintern romániai ügynöke”, üldözött kommunista, üldözött zsidó volt. Amikorra pedig én cseperedtem a kommunista hatalom osztályidegenévé, osztályellenségévé, egy porig alázott börtöntöltelék fiává, ő a marxizmus-leninizmus tanára volt az egyetemen, baloldali lapok főszerkesztője, utóbb a Román Akadémia tagja. Magam sosem tudtam volna feloldani ezt az eredendő szembenállást. Közeledésünket Ő kezdeményezte. A Korunk világnézeti szemle főszerkesztőjeként a hatvanas évek elején csupa „gyanús” írásokat kért tőlem: a dzsesszről, Albert Schweitzerről, a schönbergi dodekafóniáról. Ezek akkoriban tabutémák voltak. Feladataimat megkönnyítette, amennyiben, ha sosem titkolta is, nem is hangsúlyozta különösebben, hogy megrendelt cikkeim közlésével politikai kockázatot vállal. Kettőnk közül Ő volt a védettebb, de a bátrabb is. Megszerettem. Személyes kapcsolatunk szívélyes volt. Nem rajta múlott, hogy sosem vált bensőségessé. Ha hozzá való vonzódásom nem alakult volna ki már jóval korábban, viszonyunkban fordulópontot jelenthetett volna édesapám 1973 novemberében bekövetkezett halála. Az erdélyi magyarság és a magyar reformátusság óriása, akiről egy katolikus tisztelője utóbb azt írta, hogy rég szentté avatták volna, ha történetesen nem reformátusnak, hanem katolikusnak születik, hitelveiben sziklaszilárdan, ám egyházában csalódottan szállt sírba. Máig sem tisztázódott a gyanú, hogy 1950-ben netán a maga egyházkerülete dobta oda áldozatul a szekunak, csakhogy Tavaszy Sándor püspökhelyettes előrelátható, rövidesen be is következett halálával ne válhasson a legmagasabb református közjogi méltóság közvetlen várományosává. Mert hogy „túl jó” püspök lehetett volna belőle. Akkor csak „elvitték”, huszonöt hónapra. A hadbíróság 1958-ban bűnvádat is tudott ellene kovácsolni. Miután hazakerült, levéltárosi, majd főlevéltárosi állásban robotolva várta évekig, hogy palástjogát visszakapja. 1978-ban még nem hült volt ki a teteme, amikor, mint legidősebb fiúgyermeke, köszönőleveleket rögtönöztem azoknak, akiknek adósuk maradhatott hálája kifejezésével. Gáll Ernő volt az első. Mert Ő, aki akkoriban az uralkodó osztály prominens képviselője volt, megelőzőleg nemcsak sűrűn látogatta volt ismételten börtönlátott, súlyosan cukorbeteg, szívinfarktusról szívinfarktusra tengődő édesapámat, hogy emlékei és nézetei felől faggassa - többszörösen gyakrabban, mint az egyház elöljárói, akiknek pedig alighanem közvetlenebbül hasznos intelmeket hagyhatott volna hátra, ha meghallgatják -, hanem az akkor elképzelhető legnagyobb jótéteménnyel is megörvendeztette: megtörve a kényszerű közírói szilencium évtizedeit, kéziratot kért tőle a Korunk számára, majd közölte is azt. Sok mindent nem tudok tiszta emlékű édesapámról, mivel a mi családunkban a végtelen egymás iránti bizalom és szeretet megnyilvánulásait csaknem úgyannyira korlátozta a parttalan szemérmesség - leleményesek voltunk az egymás szívében való belelátásban, de tapintatosan kerültük a nagy, mély kibeszéléseket -, abban azonban aligha tévedhetek, hogy közlési szabadságának visszaszerzése élete estéjének egyik legboldogítóbb jótéteménye volt. Édesapám hittudományi gondolkodásában és tanításában megkülönböztetett szerepük volt az angyaloknak. Azonosult az angyalokról és idvezült lelkekről szóló kálvinista hittételekkel, ugyanakkor különös nyomatékkal hirdette, hogy előbbiek földi jelenléte nemcsak hit, hanem mindennapos tapasztalat kérdése is. Azt mondta: az angyalok itt is vannak, közötünk. Legfőképpen tőlünk, a mi hit által megvilágosított tisztánlátásunktól függ, hogy felismerjük-e őket. Amennyiben tévednék tanúságomban, amely itt következik, vállalom az egy, örök és igaz Isten ítéletét. De ki merem mondani: Tapasztalatom szerint Gáll Ernő a zsidó és kommunista értelmiségi angyal volt. Ha nem is egész életében, ha csak bizonyos kapcsolataiban ténykedett is akként, de tanúsítom, hogy volt, amikor akként ténykedett. Akkor az is volt: angyal.

Hálatelt szívvel búcsúzom tőle. Requiescat in pace.

László V. Ferenc

A levelet küldte: Katona József-László V. Ferenc, 2000. június 1.

Németh Ákos Ferenc
(2000. június 01.)

Nyomatótbarát verzió