Hírek

| 2000 | 2001 | 2004 | 2005 | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 | 2020 | 2021 | 2022 | 2023 | 2024 |

Levél keresztszüleimről

Vidovszky Gábor - 2005. február

LEVÉL KERESZTSZÜLEIMRÖL

Kedves Éva, Feri, Miklós és Kálmán!

Éva e-mail levélben kérdezte, hogyhogy annyira őrzöm szüleitek emlékét és hangsúlyozom rám, mint keresztfiukra való hatásukat, hiszen szinte nem is találkoztam Velük. Nagyon jó kérdés, mert jól esik rá válaszolni.

Az alábbiakban megpróbálom megfejteni e „rejtélyt”. A továbbiakban nem a szüleitek formulánál maradok, hanem a keresztszüleimnél, hiszen ennek az emlékezésnek ez a témája.

Valóban keresztapámmal csak 1955-ben, kb. 1962-ben és kb. 1970-ben találkoztam. Első két alkalommal Kolozsváron néhány napot, a harmadik alkalommal pedig Almásfüzitőn 1 napot. Keresztanyámmal Kolozsváron még három különböző évben és Magyarországon szintén 3 különböző évben tölthettem néhány napot, illetve némelykor csak néhány órát együtt.

Tehát valóban a velük töltött összes idő nem ért el 2 hetet, illetve egy hónapot. És mégis úgy gondolom, hogy szüleim mellett Ők voltak a legjelentősebb hatással rám. Merész állítás ez, és talán nem is helyes és nem is illendő. Hiszen anyai ági Juhász rokonaim is fontosak voltak számomra és büszke lehetek valamennyiükre.

Talán unokáitok is elolvassák ezt a levelet és ö miattuk írom (hiszen Ti jól tudjátok), hogy anyai nagyapám, Juhász Albert több évtizeden át volt a nagyenyedi „Bethlen Kollégium és Református Tanítóképző” vezető személyisége. Matematika és vallás tanár volt, de rám a legnagyobb hatást az gyakorolta, hogy szenvedélyesen kertészkedett ( ez talán annak tudható be, hogy alföldi nagygazda családból származott). Gyönyörű paradicsomot termesztett, amit 1955-ben az akkor 9 éves nővéremmel játszva eladtunk a nagyenyedi piacon, szinte magunkra haragítva a tözsgyökeres kofákat.

Néhány mondatot idézek Juhász nagyapám rövid (3 oldalas), de figyelemreméltó önéletrajzából azért, hogy nehogy csak kiváló kertészként maradjon Ö meg e levél olvasóinak emlékezetében:
–„Tanítói és nevelői tevékenységemben egy olyan tanítói nemzedék képe lebegett előttem, amely minden körülmények között önzetlenül szolgálja népének anyagi, erkölcsi, szellemi és lelki előrehaladását.”
–„1933-tól 1943-ig szerkesztettem tanítók számára a Vasárnapi iskolai Vezetők lapja c. folyóiratot.”
–„A gyermekek lelki gondozása érdekében konferenciákat szerveztem az erdélyi és a regáti városokban.”
–„A konferenciákon előadásokat vállaltam szolgálván ezen az úton a tanuló, a földműves és az iparos ifjúság egymáshoz való közeledését, s az evangélium szellemében folytatott életformájának kialakulását; a városokon kívül nagyon sok községben is.”
–„Minden munkámban az vezetett, hogy az igazabb, hívőbb, emberibb, megértőbb élet alakuljon ki Erdély hegyei között Isten dicsőségére.”

Milyen érdekes és groteszk példája a XX. századi magyar sornak, hogy míg alföldi származású nagyapám egész életében Erdélyben szolgált, addig apósa - anyai dédnagyapám - Barabás Sámuel, aki tözsgyökeres székely volt-1916-ban kolozsvári esperesként Magyarországra kellett meneküljön. Barabás Sámuel pedig éppen Kabán (Juhász nagyapám szülőfalujában) folytatott lelki pásztori tevékenységet, sőt két ciklusban országgyűlési képviselő is volt, amikoris Bethlen István miniszterelnök „bizalmi embereként” dolgozott.

Anyai nagymamám (született Barabás Blanka) majdnem 98 évet élt. Tekintve, hogy élete utolsó 10 évében szüleimmel lakott, gyakran találkoztunk. Számtalanszor megcsodálhattam önfegyelmét, jövőben vetett hitét, akaraterejét és a sorscsapások (mindkét nagyszerű fiat túlélte) elviselésének képességét. Kivételes emlékezőképessége és olvasottsága volt. Már életében több mint 50 egyenes ági leszármazottja született (gyerekek, unokák, dédunokák, ükunokák), akiket még halála előtt is tökéletesen számon tartott és valamennyi esküvő menüjére is emlékezett, sőt -többnyire- azt is el tudta mesélni, hogy ki milyen ruhában volt jelen a különböző esküvőkön. Ami ez utóbbinál fontosabb, nagyszerű tanulmányt irt a modern nő természetrajzáról, szembeállítva a Jézus Krisztus útmutatása szerint élő nő természetrajzával.

Anyai nagybátyáimnak is sokat köszönhetek: Juhász Pál ideg- és elmegyógyász professzor volt, sőt e szakma világszervezetének alelnöke. Egyértelmű, hogy az ö példája nyomán választottam ezt a szakmát. A magyarázatot itt is a kisgyerekkorban kell keresni, ugyanis 5 éves koromban 10 hétig feküdtem a Honvéd Kórházban súlyos lábtörésem miatt, ahol akkor ö az idegosztálynak volt a vezetője. Kétnaponta meglátogatott, tartotta bennem a lelket és az ekkor kialakult kötödés magyarázza hozzá való ragaszkodásomat.

Juhász István pedig a Kolozsvári Református Teológia rektora volt, és nemzetközi hírű egyháztörténész, aki engem a rendszeres olvasásra buzdított, sőt 17 éves koromban azzal tisztelt meg, hogy a papi hivatás választását ajánlotta, mondván, hogy nagyon jó lelkész válhatna belőlem.

Meg kell említenem anyai dédnagymamámat, Barabás Sámuelnét, (szül.: Zoványi Anna), akitől 7 éves koromig a szüleimen kívül a legtöbb szeretetet kaptam, és aki a legtöbb mesét olvasta fel nekem.

Mint utaltam már rá 1955-ben találkoztam először keresztszüleimmel (én akkor 7 éves voltam), amikor édesanyámmal és két testvéremmel először utaztunk Magyarországról Romániába. Akkor mi így beszéltünk az erdélyi útról, hiszen nagyon nagy dolog volt útlevelet és vízumot kapni, lejt váltani és a nemzetközi vonatra jegyet biztosítani. Erre az útra több hétig készülődtünk. Szüleim (elsősorban édesanyám) részletesen elmondta, hogy Nagyenyeden és Kolozsváron milyen rokonokkal fogunk találkozni, megtanultuk a neveiket, sőt azt is, kit hogyan kell szólítani és persze hallottuk azt is, hogyan kell majd illedelmesen viselkednünk. És ez a felkészítés nem volt túlzás. Hiszen én 1955-ig még egyszer sem láttam egyik nagyszülőmet sem, a keresztszüleimet sem és a 16 unokatestvéremből a 9 Erdélyben élőt sem. Sőt a magyarországi rokonokkal is csak ritkán találkoztunk, mert legtöbbjük Budapesten élt, mi pedig attól 80 km-re, Almásfüzitőn.

Ezek után térjek a tárgyra: mire emlékszem 1955-böl a Farkas u.21-ben töltött néhány napból? Egy vidám családra, csupa „zseniális” unokatestvérrel, akik közül az egyik a kottát nézve hallja a zenét, a másik töklámpást készít, és később detektoros rádiót, a legfiatalabb fiú pedig olyan életrevaló, hogy neki még kenyeret is sikerül vennie a boltban. (Vajon tudják-e az unokák és a dédunokák, hogy akkor ez utóbbi valóban nagy teljesítmény volt, hiszen csak jegyre adták a kenyeret, hosszú sorállás után).

Keresztanyám hajnalban kel, hogy a reggelire készen legyen a friss kalács. Keresztapám pedig nagy ember. Ezt nekem úgy is bizonyítja, hogy beletesznek a nadrágja egyik szárába és ki sem látszom belőle. Meglep a vicc, de tetszik. Elmegyünk a sétatérre és a tóban csónakázunk. Halványan rémlik, hogy a házzal szemben lévő gyönyörű templomban talán a keresztapám prédikált, de arra jól emlékszem, hogy a keresztanyám orgonált. Ezt közelről láttam. Két kézzel és két lábbal játszott egyszerre, és a gyönyörű zene az egész hatalmas teret betöltötte. Az Istentisztelet előtt és után mindenki mindenkinek kedvesen köszönt. És testvéreimet és engem nagyon sok néninek és bácsinak bemutattak, hogy „ők a Bátyó gyermekei Magyarországról”.

Keresztanyám elvitt minket a Vidovszky nagyszülők sírjához. Akkor voltam életemben először temetőben. Akkor láttam először, hogy virágot kell tenni a sírra és imádkozni kell azokhoz az „őseinkhez”, akiket sajnos az életben soha sem láthattam. És mindez a Házsongárdi temetőben volt, aminél megnyugtatóbb temetőt azóta sem láttam.

Keresztanyám mindig gyönyörűen terített és minden finomságot az asztalra tett, nagy gondot fordítva a tálalásra. Így az egyik ebédre a lecsót kuglófformába öntötte, majd így tálalta. Addig én két ételt nem ettem meg: a tökfőzeléket és a lecsót. Amikor ez kiderült, keresztapám azt mondta, hogy ez nem le-csó, hanem fel-csó. Erre megkóstoltam és megettem. Ez az első tudatos emlékem a humor erejéről. Keresztapám tehát figyelt rám és foglalkozott velem. Pedig úgy gondolom, hogy rajtam kívül is volt kire figyelnie, és volt mivel foglalkoznia.

1958. A második kolozsvári látogatásunk hangulata szomorú. Keresztapám börtönben van, de talán még jobban „jelen volt”, mint előtte. Keresztanyám mindig Öt idézi és történeteket hallok arról, hogy miért vitték el, ki a hibás, mikor szabadulhat. Keresztanyám csodálatosan helytáll és csak jót mond a gyülekezetről, a rokonokról, és az ismerősökről. Mindenki segít, ahogy csak tud, mondja.

Életem legmeghatározóbb élménye az 1956-os forradalom volt. Lélekben szinte együtt harcoltam a „pesti srácokkal”. A következő években almásfüzitői környezetünkből is minden rendes embert börtönbe zártak, vagy legalábbis meghurcoltak. Rájuk én hősként gondoltam, és ugyanezt éreztem keresztapámmal kapcsolatban is, amikor megtudtam, hogy Öt is az 56-os forradalom miatt hurcolták el és zárták börtönbe. (1945 után immár másodszor).

Csodálatomat fokozta az, amikor keresztanyámtól azt hallottam, hogy keresztapám a börtönben az örök, a fogvatatók lelkéért imádkozik. Később orvostanhallgatóként is felidéztem az Ö tapasztalatát és mondását: nem volt lehetősége sterilizálni az inzulin beadásához használt fecskendőt és tűt, mégsem származott ebből gyulladásos szövődménye, „a börtönben a szervezet más törvények szerint működik” - mondotta. A Duna deltában végzett kényszermunkából pedig többek közt azt szűrte le: „a nehéz fizikai munka határozottan javítja a cukorbetegek állapotát”.

1962. A harmadik kolozsvári út, és a második találkozásom keresztapámmal. Már 14 éves vagyok és ö úgy találja, hogy elég érett ahhoz, hogy megvitassa velem a világ dolgait. Többször együtt sétálunk és Ö kérdéseket tesz fel, figyelmesen hallgatja a válaszaimat, majd kiegészíti véleményemet az övével.

Erre a 3 kérdésre emlékszem: - Hogyan határoznád meg a szép fogalmát? - Mi a véleményed a koedukációról? - Mi az emberi élet legfőbb értelme?

E harmadik kérdésre adott válaszok jelentették az életre szóló tanítást. Azt hiszem, hogy én a boldogságról beszéltem, Ö pedig határozottan mondta, hogy a többi ember szolgálata a legfontosabb dolog, ez ad igazi értelmet az életnek.

Tehát Ö nem leereszkedett hozzám, hanem felemelt magához.

1970…? Néhány órás találkozás Almásfüzitőn. Keresztszüleim édesapámmal nézik a kertet és dicsérik a finom szőlőt és elismerően szólnak a látottakról.

1973. Keresztapám temetésére nem tudok elmenni, mert egybeesett az Orvosi Egyetemen való utolsó szigorlatom idejével.

A 70-es és 80-as években többször találkoztam keresztanyámmal. Csodáltam jóságát, szerénységét, jószívűségét. Tudtam, hogy az Erdélyben dolgozó kántorok jelentős része tőle tanulta a szakmát. Többször hallottam, ahogy a FARKAS UTCAI REFORMÁTUS TEMPLOMBAN magyarországi csoportokat vezet, részletesen elmondva a templom történetét és megmutatva a templom kevésbé feltűnő szépségeit és értékeit Sok magyarországi emberben ekkor tudatosulhatott, hogy mit jelent Magyarországnak Erdély, és hogy mit jelent Erdélynek Magyarország.

Ezekben az években figyeltem fel egyre jobban keresztszüleim lakásának kulturális értékeire. Az erdélyi népművészet remekeire (gyönyörűen hímzett párnákra, falvédőkre, terítőkre, fafaragásokra), valamint a „magas kultúra” nagyszerű termékeire: bőrkötésű könyvekre, szebbnél szebb festményekre és egyházi, vallásos ereklyékre. Nem felejtem az ötvös művészet remekei közé sorolható kelyheket, a régi címereket, palástokat, terítőket, bibliákat.

Keresztanyám gyakran hozta szóba keresztapámat. Pl. így: tudod, Tőle azt tanultam, hogy szabad nekünk másoknál jobbaknak lennünk.

Az 1980-as évek elején meghallgattuk magnetofonról keresztapám egyik prédikációját. Felejthetetlen élmény. Soha egyetlen lelkésznek sem tetszett úgy a beszédstílusa, hanglejtése, formája, mint az Övé azon a a kazettán. Székelyes ízzel beszélt, érthetően, tagoltan ejtett ki minden szót, minden mondatot. Némi pátosz is érződött, pontosan annyi, amennyi a beszéd tartalmához illett. Ez a beszéd számomra zeneileg szinte ugyanolyan nagy élmény volt, mint keresztanyám orgonajátéka. A „Mi Atyánk”-at pedig úgy mondta, hogy többet felfogtam belőle, mint korábban összesen.

A 90-es évektől egyre több írását, könyvét olvashattam, és egyre inkább megismertem müvelödéspolitikusi és kisebbség ideológusi munkásságát. A lelkészi, az egyházszervezői és a levéltári munkásságáról már korábban is nagyon sok szépet hallottam, illetve tudtam.

Még egy érdekes emléket megemlítek: 1967-ben megkérdeztem egy sok mindenben tájékozott Juhász unokatestvéremet arról, hogy szerinte miért zárták be keresztapámat két ízben is börtönbe. Akkor meglepett a válasza, de ma már én is úgy gondolom, hogy igaza volt és a leglényegesebbet mondta, amikor így válaszolt: László Dezső azért volt jelentős és veszélyes politikus arra a rendszerre, mert a románokkal nem a szembenállás, hanem a megbékélés hirdetője volt.

Fentiek alapján azt hiszem, hogy érthető, hogy miért büszkélkedek keresztszüleimmel. Az már egy másik kérdés, hogy Ők mit tartanának rólam.

Talán könnyebb feladat és hálásabb szerep keresztszülőnek lenni, mint szülőnek. Én Feri bátyám két lányának vagyok a keresztapja. Próbáltam valamit továbbadni nekik abból, amit én a keresztszüleimtől kaptam. Persze tudom, hogy a példa és a kapcsolat minősége a legfontosabb. 40 év múlva talán majd valamelyik keresztlányom rólam fog írni. Remélem, nem felejtik, hogy keresztnagyszüleik László Dezső és Vidovszky Éva voltak.

(Unoka-)testvéri szeretettel gondolok Rátok:

Gábor

2005-02-12

Vidovszky Gábor

Németh Ákos Ferenc
(2005. március 13.)

Nyomatótbarát verzió