Hírek

| 2000 | 2001 | 2004 | 2005 | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 | 2020 | 2021 | 2022 | 2023 | 2024 |

Vidovszky Erzsike néni: „Aki nemet mert mondani a Szekuritáténak”

Vidovszky Erzsike néni: „Aki nemet mert mondani a Szekuritáténak”

„Sziasztok! A kolozsvári Szabadság nevű újságban megjelent egy teljes oldalas cikk Erzsike néniről. …. A cikk leolvasható az Interneten is a következő címen: http://www.hhrf.org/szabadsag/0maj-05t.htm a 10-ik oldalon «DOKUMENTUM/Aki nemet mert mondani a Szekuritáténak» címszó alatt.(10. old.) Én itt elküldöm nektek Word-ba átmásolva…” - Írta nekem egykoron Katona József. A cikk alább elolvasható.

Aki nemet mert mondani a Szekuritáténak

(10. old.)

Vidovszky Ferenc főmérnököt a trianoni békediktátum Désen találta a vasúti műhelyek főnökeként. Őt és családját tisztelet övezte a városban. A húszas évek végén vagy a harmincas évek elején a családfőt beosztásának megtartásával Kolozsvárra helyezték.

A családban négy gyermek volt. Erzsébet, a legnagyobb, amíg Désen éltek, az ottani bank tisztviselője volt. Kolozsvárra költözés után elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát (a mai közgazdasági karnak felel meg). A harmincas években 1944-ig az erdélyi magyarok elit szervezeteinél dolgozott bizalmi munkakörökben. Öccse, Ferenc mérnöki oklevelet szerzett, és Magyarországon dolgozott. Nagyobbik húga, Gabriella az EMGE-nél helyezkedett el. A legfiatalabb Vidovszky lány, Éva Terézia, László Dezső (1904-1973) Kolozsvár belvárosi református egyházközsége lelkipásztorához (aki ezt a feladatát 1972-ig töltötte be) ment feleségül. László Dezsőt az idősebb kolozsvári olvasóknak nem kell bemutatni. A fiatalabbak tájékoztatására széles körű tevékenységéből csak a következőket jegyzem meg: számos elismert társadalomtudományi és egyházi témájú könyvet és tanulmányt írt, 1941-1944 között magyar országgyűlési képviselő, 1952-ben koholt vádak alapján szabadságától megfosztják és a Duna-csatornánál dolgozik, majd az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban újra letartóztatják és öt évet tölt börtönben, az egyházmegye esperese, a református zsinat egyházalkotmányi bizottságának elnöke.

Erzsébet 1949-ben helyezkedett el a Menajulban (1969-től Metalul rosu), de én csak jóval később, évek múlva tudtam meg, hogy 1949-ig a kisebbségügyi minisztériumban Takács Lajos miniszter kabinetirodájának vezetője volt. Állásának megszűnése (1949) után sorjában több vállalatnál és intézménynél dolgozott alacsony beosztásban (pl. a gyalui Nemzeti Banknál, a Mezőgazdasági Akadémiánál gépíróként stb.), de mindenhol rövidesen kiadták az útját. A Menajulba kerülése után, a következő évben a Szekuritáté letartóztatta, és egy év múlva, 1951 júniusában engedte szabadon. Visszatért a Menajulba. Én csak ekkor ismertem meg, mint a Lossonczy Ernő vezetette műszaki osztály gépírónőjét. Sokkal többre lett volna képes, de valószínűleg a Szekuritáté nem engedte, hogy magasabb beosztást kapjon. Idővel átvehettem nagyobb fizetéssel a tervosztályra statisztikusnak, ami bizalmi állásnak számított. Utólag visszagondolva, feltételezem, hogy ez nem lehetett véletlen, nem lehetett az éberség hiánya.

Új beosztásában is kiváló munkaerőnek bizonyult, rendkívül pontos, megbízható munkát végzett. Annyira megbíztam munkájában, kötelességtudásában, hogy néhányszori leellenőrzés után az általa összeállított lepedőnyi kimutatásokat - melyek a vállalat havi, negyedévi, évi statisztikai adatait tartalmazták - behunyt szemmel írtam alá.

Korrektsége, jóindulata, segítőkészsége rövid időn belül mindenki közkedvelt Erzsikéjévé tette; akiről köztudott volt, hogy a Szekuritáté meghurcolta.

Amikor a káderosztály szokatlanul sok kollégától kért véleményezést Erzsikéről (akkor még nem fogtunk gyanút, pedig feltűnhetett volna), mindannyian csak a legjobbakat írtuk, különben megérdemelten, mégpedig szuperlatívuszokban. És pont ez okozta a bajt, mert olyan valakit kerestek, akit mindenki szeret, becsül, akivel szemben bizalommal van. És lehetőleg olyant, aki már volt a kezük között, aki előtt senki sem gombolkozik be, aki bárkivel kapcsolatot tud teremteni.

Talán 1955 nyara-ősze lehetett, amikor a káderosztály egyik előadója, Almási Ármin, Erzsikéért jött: jöjjön azonnal a káderosztályra, mert várja valaki a néptanácstól. Egy-másfél óra elteltével aggódni kezdtem. A káderosztály egy földszintes épületben volt. Arrafelé sétáltam, és szerintem közönyös arccal egy oldalpillantást vetettem az ablakra: Erzsikét és egy férfit láttam az irodában. A szekustiszt - ugyanis az hívatta Erzsikét - meg is kérdezte: ez a férfi miért sétált erre, azt akarta látni, hogy még nem vittem el magát? Lehet, csak felhasználta az alkalmat, hogy ezzel a kérdéssel is fokozza a stresszhatást.

Noha Erzsikének a tiszt szigorúan a lelkére kötötte, hogy senkinek sem mondhatja el „tárgyalásukat”, de neki szüksége volt valakire, akivel megbeszélheti problémáit.

Akkoriban gyakori volt a túlórázás, így már aznap elmondta, hogy a tiszt rábeszéléssel, ígérgetésekkel, fenyegetéssel és más módszerekkel igyekezett rávenni, hogy vállaljon bizonyos feladatokat, kollaboráljon a Szekuritátéval, de ő a leghatározottabban visszautasított minden együttműködést. Erre más találkozót parancsolt egy délutánra. Ezekből a „megbeszélésekből” egész sorozat lett. Úgy folytak le, hogy a főposta előtt találkoztak, de nem árulták el, hogy ismerik egymást, a tiszt előrement, Erzsike pedig tíz-tizenöt lépés távolságból követte. Rendszerint a Zola utcába tértek be, és az egyik konspirációs lakásban folyt a gyomrozásnak is beillő „megbeszélés”. Mindig megmondta a találkozások időpontját, de az öltözete is elárulta: ilyenkor mindig sportosan öltözve, bakancsosan jött az irodába, felkészülve az esetleges letartóztatására. Mindig csodáltam fegyelmezettségét, mert ilyen körülmények között is kiválóan ellátta munkáját.

Közben beszélt arról az évről, amelyiket a Szekuritátén töltött. Tudta, hogy letartóztatják. Egy este jöttek érte, csupán az lepte meg, hogy Gabriellát is felszólították a készülődésre. Egyszerre tartóztatták le a testvéreket, és egy év múlva egyazon napon helyezték szabadlábra őket, soha egy cellában nem voltak, és egyetlenegyszer sem hallgatták ki őket együtt.

Vádat nem emeltek ellene, távolról sem tudtak valamit bizonyítani, de minden eszközzel rá akarták venni, hogy koronatanú legyen azok ellen a közéleti férfiak ellen, akikkel az évek folyamán együtt dolgozott: Balogh Edgár, Szász Pál, Benkő Samu, Venczel József, Kurkó Gyárfás, Teleki Ádám, Csákány Béla, Takács Lajos és mások. Nem vállalta a hamis tanúskodást, általában semmit, amivel volt munkatársainak árthatott volna. A Szekuritáté emberei nem válogattak a kényszerítő eszközökben, hogy együttműködésre bírják. Részletesen beszélt a végtelen kimerítő kihallgatásokról váltott vallatókkal, gyötrésekről és kínzásokról, melyek eredménytelenek maradtak Erzsike ellenállásával szemben.

Egy idő után bekötött szemmel rabszállító autóba ültették őket. Szemükről a kötést nem vették le, természetesen beszélniök nem volt szabad. Véletlenül keze a mellette ülő kezére tévedt, megismerte a szomszédja ujján lévő gyűrűt: a húgáé, Gabié volt. Így tudta meg, hogy együtt utaznak valahova. Bukarestbe vitték őket, ahol ugyanúgy bántak velük, mint Kolozsvárott.

Térjünk vissza 1956 tavaszához. Minden alkalomkor beszámolt röviden a „megbeszélésekről”. Mindig tudtam, hogy milyen feladat elvégzését kérték tőle, és mit vállalt el. Ezek ártatlan, becsalogató kérdések, melyeket nem lehetett visszautasítani. Ilyen volt például: mi az oka az öntödei selejtnek? Ezeket együtt fogalmaztuk meg úgy, hogy abból baja ne származhasson senkinek. Határozottan megtagadta azonban annak a megbízatásnak a teljesítését, miszerint bizonyos provokáló kérdéseket tegyen fel kollégánknak, a munkaügyi osztály vezetőjének, Tóth Tibornak, és a kapott válaszokat írásban közölje az összekötő tiszttel. Az elutasító válasz miatt a következő „megbeszélésre” a központi rendőrségre hívták, ott találkozott az összekötő tiszttel. Az íróasztalon egy vaskos dosszié volt, amely állítólag az Erzsike „bűnlajstromát” tartalmazta. A tiszt vészjósló hangon azt mondta: vagy elvállalja a megbízást, vagy újból elővesszük - és a dossziéra mutatott -, de akkor természetesen le is tartóztatjuk magát. Ez a nyílt fenyegetés sem ingatta meg Erzsikét. Néhány nap gondolkozási időt kapott.

Ezekben a napokban rövid szabadságot vettem ki, ezért Erzsike otthon keresett fel (feleségem barátnője volt), de óvatosságból csak este (mintha ez megtévesztette volna az esetleges követőit!), és arra kért, intézzem el áthelyezését a tanfelügyelőséghez gépírónak. Másnap bementem a gyárba, az Erzsike kérvényére ráírtam, hogy kedvező elintézést javasolok, és fölvittem Avéd István igazgatóhoz. Avéd érthetetlennek találta, hogy egy kiváló munkaerőtől és közkedvelt személytől ilyen könnyen megválok, de ismételt kérésemre, amikor kijelentettem, hogy helyére megvan az új munkaerő (noha még nem tudtam, hogy ki fogja végezni ezt a munkát), végül is jóváhagyta az áthelyezést.

Néhány nap múlva Erzsike már a tanfelügyelőségen dolgozott kisebb fizetésért, de nyugodtan. Ott békében hagyta a Szekuritáté. Akkor azt hittem, hogy nem érdekli őket a tanfelügyelőség, ma azt feltételezem, ott már meglehetett a kiépített hálózatuk, miért éppen ezek ne érdekelték volna a Szekuritátét?

1956 októberében szabadságát Budapesten töltötte. Ott érte a forradalom és szabadságharc. Határozatlan volt. Jövő-menő ismerősök, barátok útján érdeklődött sógorától, László Dezsőtől, tőlem és valószínűleg másoktól is, hogy jónak látjuk-e hazajövetelét. Tudtommal mindketten elleneztük hazatérését, mert az akkori körülmények között vagy ráfogták volna, hogy ő robbantotta ki a forradalmat, vagy legalábbis aktívan részt vett benne, és letartóztatták volna.

Végül is kint maradt, rövid idő alatt, visszahonosítás címén, megkapta a magyar állampolgárságot. Román állampolgárságát is rendezte, így gond nélkül haza-hazalátogathatott. Ilyenkor László Dezsőéknél feleségemmel meglátogattuk.

Gabi Szatmárnémetiben férjhez ment egy lutheránus espereshez.

Jellemző Erzsikére, hogy már kintmaradásának első napjaiban gondoskodott a gyári önsegélyző pénztárnál fennállott adóssága kiegyenlítéséről.

Budapesten nagyon kedvére való, és képességeinek megfelelő munkahelyet talált: a Várban dolgozott az Országos Műemlékvédő Hivatalban.

Régi-új hazájában férjhez ment Balogh Ferenchez, akivel fiatal korukban ugyanabban a bankban dolgoztak Désen. Pesthidegkúton nagy kertes házban laktak. Feleségemmel kétszer felkerestük őket.

Férje 1979-ben, Erzsike 1991-ben hunyt el. Mindketten a dési temetőben pihenik életük fáradalmait, gyötrelmeit.

Papp József András (Szabadság c. újság, 2000. 05. 05.)

A levelet küldte: Katona József, 2000. május 7.

Németh Ákos Ferenc
(2000. május 07.)

Nyomatótbarát verzió